A Holocaust nem csupán egy népcsoporthoz, egy valláshoz tartozó személyek és közösségük tragédiája, de a XX. század, sőt az emberi civilizáció szinte megfejthetetlenségig szörnyű bűntette. Emléke, visszatükröződése talán ezért oly rendkívül sokrétű, ezért szül újabb és újabb nézőpontokat, remekműveket.
A Holocaustról szóló művek sorában különös, megrendítő erővel szólal meg Pilinszky János KZ ORATÓRIUM című színpadi költeménye. Pilinszky a közvetlenül nem érintett, keresztény, katolikus ember döbbenetét szólaltatja meg, a szenvedő milliókat a megfeszített Krisztus képmásaként látja. A Holocaust adja életművének legmeghatározóbb, legmegrendítőbb, filozófiája, történelemlátása, sőt teológiai szemlélete középpontjában álló élményét. A KZ ORATÓRIUM színpadi mű, mely a mi felfogásunkban a görög tragédiák oratórikus, zenei szerkesztésű, a verbális szintet végletekig megélő, sűrítő hangszerelésében szólal meg, melyet kiegészítenek a gesztikus és képzőművészeti elemek. A mű mindemelett – híven Pilinszky látásmódjához – relatív térben és időben létezik, a fogalmazás szikár és töredezett, a képek és asszociációk mégis minden pillanatban a kézzelfogható valóság elemeihez, tárgyaihoz, lényeihez láncoltak.
„Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái…”
/Pilinszky János/
