Zorán, szólókarrierjének kezdete óta – elsősorban Presser Gábor és Dusán Sztevanovity dalaival – a magyar könnyűzenei élet legigényesebb képviselői közé tartozik. Dusán költői dalszövegei, Presser érzéki dallamai sajátosan simulnak Zorán halk szomorúságához, finom szarkazmusához, érett előadói stílusához. A dalok végigvezetnek a magyar „rock-generáció” történetén, szoros összefüggésben a társadalom, az életérzések változásaival, a múló ifjúsággal. A vers-értékű szövegek bonyolult lelki tartalmakat, izgalmas víziókat jelenítenek meg, melyeket a remek zenék teljesítenek ki. Az egyes szövegek, dallamok között szándékos az átjárás, időnként ciklus-szerűek, szinte kínálják magukat nagyobb összefüggések, egy belső történet felrajzolására.
Egy kocsmában vagyunk. Vagy inkább egy kocsma-panoptikumban, melynek asztalaihoz, pultjához, poharaihoz dermedtek a figurák. Zene hallatszik, zenészek jönnek, valahonnan az Időből. Helyet foglalnak az elhagyott hangszereknél, meg-megszólaltatják azokat, a tétova hangokból nyitány -féle kerekedik. Csak egyikük áll magányosan a szín közepén, amolyan költő -féle, XX. századi garabonciás. Lábához kis kobold - clown telepszik, groteszk képmás, állandó ellenpont, mégis egyetlen hű társ - mintha Fellini Országútonjának Gelsominája lenne. Arcán festett könnycsepp. A magányos alak körbenéz a panoptikumon: talán ők a megénekelt figurák és helyzetek? A Clown kezébe adja a gitárját. A Zongorista, aki mindeddig némán figyelte őt, leüt egy akkordot. A gitár válaszol. E párbeszéd majd vissza-visszatér, hol hangszeresen, hol szövegesen, a kibomló történet egyik szerkesztési elveként.
A hangszeres párbeszédből megszületik az első dal, „Csak játék”. A Költő-Énekes a zongorára támaszkodva mondja - énekli a látomást, a Clown a zongora tetejére telepszik, a kocsma-tér lassú forgásba kezd. A nyitószám a „Volt egy tánc…” című dalba úszik át - a panoptikum megmozdul, bevalcerozik a történelem. Háború, 50-es évek, 56, majd az azt követő korszakok és helyzetek, szerelmek, szövődő és megszűnő barátságok, depressziók és mulatások, a múló ifjúság keretezik e költői szerkezetű történetet. Középpontjában az Énekes -Költő /Zorán/ képmása, a Férfi áll, aki a kocsmaszituációk egy-egy figurájával, elsősorban a Baráttal, az ezer alakban visszatérő szerelmi partnerrel, a Nővel és a minduntalan feltűnő Apa -Anya képpel viaskodja át az életet. Történet végére ér. /„ Úgy volt…” című szám./ A táncgesztusok panoptikummá merevednek, a zenészcsapat útjára indul, s lassan a Költő, a Zongorista és a Clown figurája is eltűnik az éjszakában.
Az igényes zene, a korszerű mondandó, az allegórikus fogalmazás, az asszociatív szerkesztés, a kortárs tánc eszközrendszerét követeli meg. Krámer György és táncművész társaik múltja, jelen munkássága garancia arra, hogy szokatlan műfajú, az intellektuális rockzene és a kortárs táncművészet találkoztatása szempontjából kísérleti, mégis jelentős közönségsikerre számot tartó előadás kerülhet minél szélesebb közönség elé a produkció felújításával.
